kedd, 19 október 2010 19:35

Első világháborús géppuskák földön és levegőben

Írta:
Első világháborús géppuskák földön és levegőben - Blazsek Attila írása

Bevezetés

Sir Hiram Stevens Maxim professzornak két zseniális találmányt köszönhet a modernkor. A hajsütővasat, valamint az első hatékony, gyakorlatban is használható géppuskát.

Valójában mintegy 271 db találmányt szabadalmaztatott, az úriember agyából pattant ki többek között a mozdonyjelzőlámpa és a világítógáz gyártására szolgáló masina, az izzókban használatos szál tökéletesített gyártás módszere, valamint egy elektromos nyomásszabályozó is. Ha hinni lehet a legendáknak, egy barátja egyszer azt mondta neki: "Hagyd a csudába az elektromosságot. Ha meg akarod csinálni a szerencsédet, találj ki valami olyat, amivel ezek a bolond európaiak gyorsabban tudják kiirtani egymást." Maxim figyelme ezt követően a fegyver fejlesztése felé irányult, így 1885-ben sikerült megalkotnia az első valóban teljesen automata géppuskát. Noha Richard Gatling géppuskáját már az amerikai polgárháborúban is használták, azt még kézi erővel működtették, így az nem nevezhető igazi automata fegyvernek.

A különböző rendkívül kegyetlen ámde hatásos harcigázokon kívül a géppuska karrierje is az első világháború lövészárkaiban ívelt a legmagasabbra. További hasonlóság az említett két fegyverben, hogy kezdetben a németek látták meg igazán a fronton kiaknázható lehetőségeiket, melynek köszönhetően a háború első felére fölénybe kerültek a különböző automata fegyverek mennyiségének tekintetében. 1914-ben a német csapatoknál mintegy 12-13 ezer darab MG08 típusú géppuska volt rendszerben. Ugyanakkor a brit expedíciós csapatok alig 150 darabbal rendelkeztek, ezek is zömmel a régebbi, elavult típusokból. Ennek megfelelően a veszteségek is hatalmasak voltak. A későbbiekben tehát a harcoló alakulatokat szélesebb körben kezdték el felszerelni a fegyverekkel, a géppuskás alakulatokat pedig az új elvárásoknak megfelelően zászlóalj majd dandárszintű alegységekbe tömörítették, illetve később egy géppuskás hadtestet is felállítottak.

A géppuskák kiválóan alkalmasak voltak defenzív célokra, egymást fedezve áttörhetetlen falat jelentettek a támadó gyalogság számára. Jellemzően az arcvonal két oldalára felállítva vetették be, ami azt jelentette, hogy nem szemből, hanem a támadó alakulatot a szárnyak oldaláról lőhette, sokkal nagyobb pusztítást okozva ezzel az ellenség soraiban. A fegyverek 1915-re már a frontvonalak talán legfontosabb tényezőivé váltak. Betonfedezékeket kaptak, de kifejezetten offenzív célokra is kiválóan alkalmasnak bizonyultak. Fejlődésükkel egyenes arányban kezdett tömegük növekedni, amelynek köszönhetően elérhették az akár 60kg-os súlyt is (a robosztus állványzatoknak és a bonyolult hűtőberendezéseknek köszönhetően). Mivel egyre helyhez kötöttebb fegyverré váltak, szükségessé vált a könnyen mobilizálható úgynevezett "könnyű géppuskák", "golyószórók" vagy "automata karabélyok" kifejlesztése. A későbbiekben ezek a már könnyebb, megbízhatóbban működő, gyakran különböző tárral és nem hevederrel működtetett, egyszerűbb hűtőrendszerrel ellátott fegyverek jelentek meg a repülőgépek fedélzetén is.

1914 és 16 között azonban jellemzően csak kézifegyverekkel tüzeltek egymásra a konkurens repülőgépek pilótái. A repertoár meglehetősen széles volt, a hagyományos pisztolyokkal, karabélyokkal és puskákkal egyaránt próbáltak célzott lövéseket leadni az ellenfélre. Korabeli beszámolók szerint a pontosság érdekében különböző szögekben fixen rögzítve a repülőgépekre erősítették azokat, állítólag 1915. július 25-én L. G. Hawker százados a légcsavar fölé átlósan szerelt egylövetű puskájával három jobban felfegyverzett német gépet lőtt le. Bristol Scout gépével. A legelvadultabb ötletek egyike egyfajta csáklyázó kampó volt, amelyet a gépek egy közel 50 méteres huzalon keresztül vonszoltak maguk után, azt gondolva, hogy az feltekeredhat az ellenfél légcsavarjára. Hasonló elven működött a léghajók ellen alkalmazott "tüzes horgony", amely gyakorlatilag egy piropatronnokkal ellátott csáklyázó szerkezet volt. A léghajók burkolatát feltépve az belobbantotta a kiszökő gázokat. Hamarosan azonban a modern géppuskák, tüzérségi lőszerek elterjedésével a megoldás kézenfekvőnek tűnt, az újdonsült, a gyalogságnál kivallóan működő fegyvereket már csak fel kellett szerelni a gépekre.

Maxim még élt, amikor találmányával először öltek meg ezreket a somme-i ütközet alkalmával, az első világháború során. Az első világégés alkalmával számtalan újnak számító fegyvert vetettek be a lövészárkokban egymásnak feszülő felek. Egy ilyen innováció volt tehát a géppuska is, amelyet nemcsak a gyalogság használt széleskörűen, hanem a később tökéletesített repülőgépeken, illtetve páncélos harcjárműveken is megjelentek fedélzeti fegyverként.. Az alábbiakban egy rövid áttekintés következik, amelyben a különböző országok által (nem kizárólag csak a repülőgépeken) alkalmazott típusokat tekintjük át a teljesség igénye nélkül.
MG08 fegyvercsalád

A korábbi Maxim modellhez ez a fegyver hasonlított a legjobban. 1901-ben jelent meg a közvetlen előd, majd 1908-ban MG 08 a Deutsche Waffen und Munitionsfabrik illetve a Spandau gyárak produktumaként megszületett az első nagy tömegben gyártott német géppuska. Az eredetei koncepcióval való rendkívüli hasonlóság miatt gyakran csak Maxim MG08-ként említik. A háború kezdetekor a német csapatok mintegy 12 000 db MG08-assal rendelkeztek. Az alapmodell acéllemezből készült vízhűtés csővel készült, emiatt leginkább egy kályhacsőre emlékeztet. A meglehetősen ormótlan víztartály mellett a legnagyobb hátránya a masszív Schlittenfafette néven elhíresült hatalmas állvány volt. Ez megfelelő stabilitást és kiváló lőtávolságot kölcsönzött a fegyvernek, ugyanakkor az előre telepített géppuskafészkeken vagy betonbunkereken kívül nemigen használhatták, hiszen mozgatása rendkívül nehéz volt. Számszerű értékekben kifejezve a fegyver teste 26.5 kg, a betöltött víz 4 kg, az állvány 38,5 kg tömegű volt. Nem beszélve 250 lőszer tartalmazó hevederek súlyáról, amely tovább nehezítette a fegyvert cipelő személyzet életét. Érthető, hogy a felsorolt hátrányok, valamint a konkurenciánál ekkor már elterjedni látszó Lewis géppuska megjelenése egy, a Maxim pozitív tulajdonságait ötvöző, de a könnyebb szállíthatóság és egyszerűbb konstrukció ismérveit magában hordozó fegyver fejlesztésére ösztönözte a tervezőket.


Török gyalogosok MG08 géppuskákkal felszerelve. - Forrás: Library of Congress USA

A probléma sürgető mivolta miatt egy már bevált, meglévő típushoz kellett nyúlni. Kézenfekvő volt, hogy a már szolgálatban álló és sikeres MG08 lesz az új típus bázisa. Az új géppuska tömegét sikerült leredukálni, mintegy 17,8 kg-ra ( + 3kg víz). Szerkezetileg rendkívüli hasonlóságot mutatott elődjével, ugyanakkor elhagyták a nehéz fegyverállványt, pisztolymarkolattal és a támasztást megkönnyítendő egy fatusával látták el. A csövet körbevevő víztartály méretét ugyancsak csökkentették, a beletöltendő víz mennyisége 4 literről 3 literre csökkent. A számos újításnak köszönhetően elméletbe már egy ember is elegendő volt a tüzeléshez. A csapatoknál 1915-ben állt szolgálatba, neve ezért MG08/15 lett. Gyakran említik lMG-08/15 néven is. A korabeli terminológia szerint a kis "l" (németül "leichte") betű a "könnyű" elnevezésre, míg a repülőgépeken előforduló változatokat jelölő nagy "L" (németül "luft") a légi feladatkörre utal. Ez utóbbiak szinte teljesen megegyeztek az előző változattal, a hordószerű hűtővízköpenyt kivéve. Mivel a repülőgépeken a menetszél is elegendő hűtést biztosított, a köpenyt így elhagyhatták, bordaszerű csőhűtő rendszerre cserélve azt. A harcoló alakulatok hamar megkedvelték az új fegyvert. A német rohamcsapatok szabvány fegyverévé vált, ahol néhány fős rajokban az ellenség vonalai közé beszivárogva hajtottak végre meglepetésszerű támadásokat. A mobilitást és a tüzelést tovább egyszerűsítette a típushoz gyártott 100 töltényt befogadó tár is.


Gyalogság számára rendszeresített lMG-08/15 könnyűgéppuska

1918-ban jelentek meg az MG08/18 változatok, amelyeknek tömegét tovább csökkentették 14,5 kg-ra. Kizárólag léghűtéses változatban kerültek gyártásra. A gyalogság számára rendszeresített verziót hordfogantyúval, illetve felkapcsolható hevedertartóval látták el. Viszonylag kevés állt szolgálatba a háború végéig. Mindhárom változat 450 lövés/perces tűzgyorsaságra volt képes, 7,92x57 mm-es Mauser lőszert tüzeltek.

Parabellum MG14 névvel 1914-ben állt szolgálatba az MG08 bázisán kifejlesztett, a Deutsche Waffen und Munitionsfabrik által repülőgépek számára gyártott géppuska. Noha eleinte kifejezetten "földi" fegyvernek tervezték, az első típus volt, amelyet igyekeztek az egy évvel később megjelenő Stangensteuerung szinkronizáló berendezéssel összeépíteni, ám ez a kombináció nem bizonyult túlságosan megbízhatónak. Víz- és léghűtéses változatban egyaránt készült, ám a repülőgépeken történő használat miatt a léghűtéses változat bizonyult a megfelelőbbnek. Legszélesebb körben a Zeppelinek védekező géppuskásai, illetve a többüléses gépek megfigyelői használták, ahol nem volt jelentősége a szinkronizációnak. Kicsit kakukktojásnak is számít a sorban, hiszen a fentieken túl számos technikai változtatást hajtottak végre rajta, ezért nem nevezhetjük egyszerűen csak egy MG08 variánsnak. Karcsúbbnak, könnyebbnek tervezték, tűzgyorsaságát pedig igyekeztek a korábbihoz képest jelentősen megnövelni (700 lövés/perc). Általánosságban elmondható, hogy amíg a fixen beépített előretüzelő géppuskáknak az LMG08/15 típusok váltak be a legjobban, a mozgatható állásokban a Parabellum géppuskák terjedtek el széleskörűen.


Hordfogantyúval és léghűtéses csővel ellátott lMG-08/15
Schwarzlose M1907 és M1907/12

Az Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres alakulatainál 1907-ben jelent meg a Maxim géppuska elvén működő, ámde attól lényegesebben egyszerűbb felépítésű M1907 jelzésű géppuska. 1905-ben kezdték meg gyártását az ausztriai Steyr Mannlicher-ben, Andreas Wilhelm Schwarzlose tervei alapján, amely liszenszet a cég 1902-ben vásárolt meg. A korai modellek esetében a fegyver tömegével, valamint a gázvisszavezetéssel problémák adódtak, amelyeket később sikerült kiküszöbölni. Érdekes technikai újításként a fegyver nyitott zárszerkezettel készült, amelyek köszönhetően hűtése javult, valamint csökkent az esélye a lőszer csőben történő felrobbanásának is. További újítás volt az a beépített olajozó mechanizmus, amely minden egyes töltényhüvelyt megkent, nehogy az a töltényűrbe ragadjon. A későbbiekben azonban a zártömb súlyának növelésével ez a megoldás feleslegessé vált. A cső hűtését egy az MG08-ra nagyon hasonlító acélból készült víztartállyal oldották meg. Tűzgyorsasága 400 lövés / perc volt, és az Osztrák-Magyar Monarchia hadereiben rendszeresített Mannlicher 8x50R gyalogsági puskalőszert tüzelte.


Schwarzlose M1907/12 és kezelőszemélyzete 1916-ban.

A fegyvert a gyalogság, a haditengerészet és a légjáró csapatok egyaránt alkalmazták. A haditengerészet a hajók fedélzetén, egy állványon légvédelmi feladatkörben, vagy közelebbi célok ellen használta. A későbbiekben azonban az új dunai monitorokon és őrnaszádokon már egy forgatható páncélkupolában, külön-külön helyezték el azokat. A légjáró csapatok fixen beépítve támadó, és forgatható állványon védekező fegyverként egyaránt használták. A légcsavarkörön belüli tüzelés számos problémát okozott a fejlesztőknek. Mivel a fegyver relatív alacsony tűzgyorsasága miatt a hatékony tüzeléshez viszonylag szűk motorfordulatszám tartomány állt rendelkezésre, a monarchia gépein az un. "Kravics" jelzőkészülék rendkívül jó szolgálatot tett. A műszer lényege az volt, hogy a szinkronizáló készülék nem megfelelő működése vagy meghibásodása esetén jelezte a lövedék becsapódást, így a tüzelést meg lehetett szüntetni. A fenti hiányosságokat azonban sosem sikerült maradéktalanul kiküszöbölni. A korai töltényolajozó mechanikák hidegben hajlamosak voltak a fegyver eltömítésére, érzékenyek voltak a koszolódásra, a vászonheveder pedig átnedvesedése esetén gyakran megakasztotta a fegyvert a légicsata során.
Vickers géppuska

A Maxim működési elvén fejlesztett Vickers géppuskát 1912-től a brit hadsereg szabvány géppuskájaként tartották számon. Kiváló fegyvernek bizonyult, a nyugati front lövészárkaiban nagyon nagy tiszteletet sikerült magának kivívnia. Noha megbízhatósággal, kiváló tűzerejével hatalmas hírnévre tett szert, a Maxim fegyverek legtipikusabb problémáitól ez a típus sem volt mentes. Tömege a korábban ismertetett fegyverekhez viszonyítva valamelyest kevesebb volt, mégsem volt elég könnyű offenzív hadmozdulatok vagy beszivárgások fedezéséhez. A hatalmas szerkezetet rendkívül nehéz volt mobilizálni. Mindezek ellenére különösebb változtatások nélkül a Brit Hadsereg (British Army) az 1960-es évekig, a Királyi Haditengerészet (Royal Marines) pedig egészen az 1980-as évekig használta ezt az első generációs géppuskát. Később a L7 / FN MAG GPMG géppuskák váltották fel, amelyek a kor elvárásainak már jobban megfeleltek, mégis ez volt az eddig leghosszabb ideig rendszerben tartott fegyver.


Brit Vickers géppuskás csapat - Forrás: United Kingdom Government

A hasonlóság külsőre is jelentős a korábbiakban ismertetett Maxim rendszerű fegyverekhez. A vízhűtéses csőben 4 liter víz szolgált a fegyver csövének hőelvezetésére. A géppuskához rendszeresített heveder 250 db. 303 (7.7x57R) lőszert tartalmazott, amelyeket a Vickers 450 lövés / perces sebességgel volt képes kilőni. A gyalogság által használt fegyver üres tömege 18 kg volt, az állvány 23 kg, a hűtővíz pedig további 4 kg-mal növelte azt.


Sopwith Camel Vickers repülőgép fedélzeti géppuskái.

A repülőgépeken széles körben elterjedt változatok a szinkronizáló berendezéssel történő kompatibilitáshoz szükséges alkatrészekkel valamint a csövet körülvevő bordázott hűtőköpennyel tértek el a gyalogsági változatoktól. A lőszer adagolását fémből készült heveder biztosította. Az esetleg nagyobb magasságokon vagy téli időszakban jellemző alacsony hőmérséklet okozta fegyverelakadásokat géppuskánként kettő darab, elektromos fűtőszállal üzemelő berendezéssel kerülték el. Az amerikai változatokból néhányat speciális csőtorkolattal látták el, amelyek a fegyver tűzgyorsaságát 950-1000 lövés /percre növelték. Készült továbbá egy Vickers-liszensz alapján Franciaország által fejlesztett kísérleti 11 mm-es változat is, amelyet kifejezetten ballonvadász feladatkörben vetettek volna be a háború késői szakaszában. A feladatkörre sokkal alkalmasabbnak bizonyult, mint a korábbi kisebb űrméretek, ugyanakkor ezzel tömege is lényegesen megnövekedett, a fegyver élettartama pedig a sokkal nagyobb lőszer miatt drasztikusan csökkent.


Royal Aircraft Factory F.E.2d Lewis géppuskákkal felszerelve. - Forrás: United Kingdom Government

A Colt cég az Egyesült Államokban ugyancsak kivette részét a Vickers géppuskák gyártásából.. Az USA hadserege 1904-ben elfogadta a Maxim rendszert szabvány géppuskacsaládként Az első 90 db. rendszerbe állított fegyvert az angliai székhelyű Vickers cég szállította, az USA-ban használt. 30-03 (7.62x51mm) kaliberrel. A Colt az Egyesült Államokban 1908-tól kezdte meg a gyártást, a. 30-06 (7.62x63mm) űrmérettel, amelyből mintegy 197 db készült el. Ezekkel együtt a "Model 1904" (vagy M1904) néven ismert változatból mintegy 284 db készült. Később a típus egyértelmű elavulásával a "Model 1915" (M1915) fejlesztésére koncentráltak. Mivel a hadsereg vezérkara is kezdte belátni, hogy a modern harctér elmaradhatatlan szereplői a géppuskák, az 1915-ben és 1916-ban hatalmas mennyiségű Vickers-t rendelt meg. Ám a hadba lépéskor elégtelen számú géppuskával rendelkeztek, emiatt csapataikat brit és francia gyártmányú fegyverekkel kellett felszerelni. Az amerikai gyártású Colt M1915 jelzésű Vickers géppuskák 1918 augusztusában összesen 13 amerikai hadosztálynál voltak jelen. Ez év októberére tervezték a csapatok Browningokkal történő átfegyverzését, a tervek szerint a Vickers rendszerű géppuskák pedig már csak a repülőgépeken maradhattak volna rendszerben. A háború közelgő vége azonban közbeszólt.
Lewis géppuska

Noha az Antant részről a Vickers géppuskák a háború első felében a "senkiföldje" urainak számítottak, ugyanazzal a problémákkal szembesítették a hadvezetést, mint amelyek a front túlsó oldalán az ellenségnél is előfordultak. A hamarosan megjelenő Lewis géppuskák esetében a Maxim rendszer szinte összes hiányosságát sikerült kiküszöbölni, jóllehet számos gyermekbetegséggel rendelkezett, mégis az egyik legsikeresebb fegyverként tartják számon. Lewis géppuskák az első világháború kezdetétől egészen a koreai háború végéig rendszerben álltak. A fegyver tervezője Newton Lewis volt, aki Dr. Samuel McLean korai géppuskáját alapul véve látott neki a Lewis géppuska megvalósításának.


Lewis géppuskával tüzelő brit katona - Forrás: United Kingdom Government

A tervező éveken keresztül próbálta a tengerentúlon értékesíteni találmányát, azonban az akkori amerikai hadsereg nem szentelt különösebb figyelmet az új fegyvernek. Noha 1912-ben számos sikeres bemutatót tudhatott maga mögött, a hadsereg érdektelennek mutatkozott. Ennek valószínűleg a tervező és a Crozier ezredes között feszülő ellentét lehetett, aki ekkor a hadsereg ellátó főnökeként tevékenykedett. A korai beszámolók alapján Lewis egy szókimondó, a rangokat nem sokra tartó hírtelen személyiség volt, emiatt több befolyásos magas rangú tiszt eleve nem szimpatizált vele, s találmányát rendre elutasították. 1913-ban azonban Belgiumban megalapította saját vállalatát, ahol megkezdték a fegyver gyártását. Néhányat megvett tőle a belga hadsereg, azonban a háború kitörésekor az ország német lerohanása miatt angliába települt, ahol a Birmingham Small Arms cégnél folytatta tevékenységét. A brit hadsereg azonnal felfigyelt a fegyverre, és rendszeresítette azt. Eleinte a Vickers géppuskák a német MG08-asokhoz viszonyított mennyiségi hátrányát próbálták vele ellensúlyozni, később azonban légvédelmi és repülőgép fedélzeti feladatkörben is kiválóan megállta a helyét.

Működését a gázdugattyús elrendezés jellemezte, a fegyver felsőrészén pedig a dobtár kapott helyet a 47 db. 303 (7.7x57R) kaliberű lőszerrel. Az Egyesült Államokban a légierő (US Army Air Corps) és a Tengerészgyalogság (US Marine Corps) 30-06 (7.62x63) kaliberű lőszertípussal üzemeltette. A repülőgépekbe egyébként a 97 db-os tárral került beszerelésre. A cső hosszanti irányban hűtőbordákkal párhuzamosított, meglehetősen bonyolultnak tűnő szerkezet, amelyet egy lemezköpennyel burkoltak. Emiatt a robosztus kinézet miatt gondolják többen, hogy a fegyver vízhűtéses kivitelben készült. A Lewis nagyon kívánatos, mintegy 550 lövés/perces tűzgyorsasággal rendelkezett, mindemellett nagyon pontosan is lehetett vele tüzelni. Tömege mindösszesen 11,8 kg volt. Ugyanakkor a bonyolult konstrukció számos hibát rejtett, amely hibák egy részét a megfelelő kiképzéssel ki lehetett küszöbölni. Ugyanakkor a háborús helyzet ezt gyakorta eleve nem tette lehetővé.
Benet-Mercie-Hotchkiss géppuskák

A fegyver gyökerei a Mitrailleuse Modele 1897 elnevezésű típusig nyúlnak vissza, amely mint neve is mutatja az előző évszázad végén készült el. A gázdugattyús fegyvereket megálmodó osztrák tervező, Adolf Okolek von Augezd megvásárolt szabadalma alapján készült el az M1900-as modell, amely a későbbi Benet-Mercie-Hotchkiss géppuskák közvetlen elődjének tekinthető. A Hotchkiss rendkívül elterjedt fegyver lett, amelyet különböző feladatkörökben és kisebb-nagyobb eltérésekkel a francia, brit és amerikai csapatok is egyaránt rendszerben tartottak.


Amerikai katonák Hotchkiss géppuskával 1918. május 10-én - Forrás: Army Heritage and Education Center

Az M1914 néven ismert alapmodell egy gázelvezetéses, léghűtéses automata fegyver volt, amelyet eredetileg földi célok ellen terveztek, később légvédelmi feladatkörben is bevetették. A francia hadsereg egészen az 1940-es évekig rendszerben tartotta. A 8x50R Lebel típusú 8 mm-es lőszert tüzelte, önsúlya mintegy 23,5 kg volt. Az M1916 néven rendszeresített háromlábú állvány további 24 kg-ot nyomott. A fegyver lőszerellátást eredetileg egy merev, 24 töltényt tartalmazó nyitott tár látta el, majd később egy acél tagokból álló, a hagyományos hevederektől azonban rugalmatlanabb, 251 db lőszert magában foglaló szalag látta el. Tűzgyorsasága elérte a 500 - 600 lövés / percet. Összesen körülbelül 65 000 db került legyártásra, az első világháborút követően Japán, Norvégia, Spanyolország, Belgium, Törökország és Lengyelország is rendszerbe állította.

A brit csapatok által használt hordozható Hotchkiss Mk. I alapvető felépítését tekintve megegyezett az előzőekben ismertetett típussal. Alapvetően a korai repülőgépek számára szánták, de az első brit tankok, a lovasság és a gyalogság egyaránt használták. Ez utóbbi haderőnemek egy könnyített állványzattal és levehető fémből készült válltámasszal felszerelve kapták meg a szóban forgó típust. Az angol csapatoknak az Enfieldben tevékenykedő Royal Small Arms cég gyártotta, 303 (7.7x57R) a Vickers rendszerrel megegyező lőszertípussal. Súlya alig 13 kg volt, tűzgyorsasága 500 lövés/ perc. Használták fémből készült 9, 14 és 30 lőszeres merev- vagy félmerev hevederekkel.


Farman MF.11 bis 1915-ben, a hátsó pilóta egy Hotchkiss, az első egy Colt-Browning géppuskával pózol - Forrás: U.S. Air Force photo

Az amerikai csapatok Benet-Mercie M1909 machine rifle néven használták. A típust 1909-ben rendszeresítette az Amerikai Hadsereg, a kor szokásos jelölési rendszere alapján kapta nevét Lawrence Benet és Henri Mercie főkonstruktőrökről valamint a rendszeresítés évéről. (Európában a Hotchkiss elnevezés a gyártót és nem a tervezőket jelöli.) Nemcsak az első világháborús nyugati fronton vetették be, a fegyver sikerrel szerepelt Mexikóban is. A Hotchkiss vállalaton kívül a Colt és a Springfield Armory is gyártotta. Az amerikai változat. 30-06 (7.62x63mm) űrméretben készült, a lőszer javadalmazást egy 30 töltényt befogadó merev heveder biztosította. A fegyver tűzgyorsasága elérte az 550 lövés/ perces sebességet, tömege 15 kg volt.
Colt Browning M1895 "Potato digger", Marlin M1914 és M1918 géppuskák

Az első tisztán amerikai tervezésű valódi géppuska az M1895 volt. A kiváló tervező, John Moses Browning 1891 és 1895 között alkotta meg a speciális karral üzembe helyezhető gázdugattyús fegyvert, amelyet az US Navy 1896-ban, majd nem sokkal később az US Army is rendszeresített. A régi kézi működtetésű "Gatling" fegyverek mellett az 1898-as Spanyol-Amerikai háború során vetették be első ízben. A becenevét (krumpi-ásó, vagy dugványozó) onnan kapta, hogy a fegyver megfelelő működéséhez az állványzatot a földbe kellett szúrni.


Browning Model 1917A1 - Forrás: US Army Center for Military History image

A Colt Modell 1914. Az eredeti M1895 nagy tömegben gyártott változata, amelyet a saját csapatok számára. 30-06 kaliberű lőszertípussal szállítottak. Annak ellenére, hogy az Amerikai Expedíciós Erők relatív alacsony számban használták, az Antant országok számos ilyen fegyvert kaptak. Anglia a saját 7,7x57R. 303-as, Oroszország a 7.62x54R típusú lőszerrel használta. Olaszország is jelentős mennyiséget vásárolt, ahol a saját fejlesztésű Fiat-Revelli típus mellett kiegészítő fegyverzetként alkalmazta. A Marlin M1914 és M1918 géppuskák Marlin Arms Corp. Által gyártott kifejezetten korai harckocsik és repülőgépek számára fejlesztett alumínium hűtőbordákkal ellátott változatok voltak.

Az M1895 önsúlya 16 kg volt, az állványzaté 25,4 kg, a hagyományos hevedert használva mintegy 400 lövés / perces tűzgyorsaságra volt képes.

Browning M1917

A fegyver eredete az 1890-es évekre tehető, amikor is John Moses Browning szabadalmaztatta új, lőporgázok visszavezetésével működtetett automata géppuskáját. Az M1917-es modell kisebb-nagyobb változtatásokkal tulajdonképpen ennek a fegyvernek a közvetlen leszármazottja volt. Az M1917-es vízhűtéses kivitel volt, amely közvetlen rokonságban állt a perforált csővel készült léghűtéses M1919 modellel. A fegyver egyébként az első világháborús sikereket követően végigharcolta a második világháborút, jelen volt Koreában, de korlátozott példányszámban a vietnámi háborúban is használták az US Navy kötelékeiben.


30 Caliber Browning géppuska és személyzete - Forrás: Army Heritage and Education Center}

Amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba, csapatait javarészt az elavult francia típusokkal tudta felfegyverezni. Az 1917-es évben megkezdték a fegyver eljutattását a fronton harcoló alakulatokhoz, és közel 40 000 db leszállításáról intézkedtek, ám a csapatokhoz már nem jutott el mindegyik a tűzszünet aláírását megelőzően. Az amerikai haderők nagy számban elterjedt első számú géppuskájává igazán csak a háború után vált. Az M1919 pedig a lovasság részéről egy könnyített változat rendszeresítésére támasztott igényre készült el, amelyről elhagyták az ormótlan vízhűtő köpenyt, és a szokásos masszív de rendkívül nehéz állványt. Helyettük perforált léghűtéses csővel, és egy kompakt összecsukható kisebb méretű támasztékkal szerelték fel. Az M1917-es változatot jellemzően a földi csapatok használták, ám egyes források szerint repülőgépekbe is beszerelték. Az első világháborúban használt változat 47 kilogrammot nyomott, 450 lövés leadására volt képes percenként, egy 250 db-os hevederrel. 1936-ban M1917A1 névvel egy a korábbi rendszeren alapuló, de megnövelt tűzgyorsaságú és megerősített szerkezeti elemekkel gyártott típust fejlesztettek. Mindegyik géppuska a. 30-06 / 7.62x63 mm-es lőszert tüzelte.

Browning Automatic Riffle (BAR) M1918

Az ugyancsak John Moses Browning által a szintén amerikai expedíciós csapatok számára tervezett BAR a gázdugattyús könnyűgéppuskák kategóriáját képviselte. Eleinte egy olyan fegyver rendszerbe állítása volt a cél, amelyet egy gyalogsági roham során egyetlen ember, akár mint normál gyalogsági puskát használhatott volna vállból vagy csípőből indított sorozatokkal. Kritérium volt továbbá a változtatható tüzelési üzemmód is. A fegyver azonban kétszer olyan nehézre sikeredett, mint egy Springfield M1903-as puska, ezért soha nem lehetett annyira mobilizálható, mint azt eredetileg szerették volna.


Az eredeti BAR M1918 modell

A szállítást a háború vége előtt a Colt Firearms Co. végezte, a csapatokhoz nem került nagy tömegben. Fejlesztése később folytatódott, a második világháborúban és a koreai háborúban egyaránt sikeres fegyvernek bizonyult, hibái ellenére is: igazán hatékonynak csak a fekve történő tüzeléskor bizonyult, ekkor azonban a tárcsere volt lassú és problémás. A lőszerjavadalom egy szokásos géppuskához képest alacsony volt. Ugyanakkor mobil fegyverhez képest a 450 lövés / perces tűzgyorsaság kiemelkedő tűzerőt jelentett. Az M1918 a 30-06 / 7.62x63 mm-es lőszert tüzelte. A 8 kilogrammos súly pedig géppuskához viszonyítva a fenti tervezési elvek megvalósulatlansága ellenére is kedvezőnek számított. Kiválóan alkalmasnak bizonyult továbbá a lövészárok háború támasztotta mostoha körülmények közötti használatra. Az első világháború utáni változatai a lovasság által rendszeresített M1922, a kétlábú állvánnyal szerelt M1918A1, a legnépszerűbb és legelterjedtebb M1918A2 voltak. Míg az M1918 változatot esetében a lövész automata és félautomata üzemmódok között válthatott, a késői variánsok esetében lassú és gyors automata (450 és 650 lövés / perc) üzemmódok között is. A Colt gyár továbbfejlesztésként továbbá a Colt modell 75 és 80 -as"Monitor" rendőrségi fegyverek is a BAR utódjának tekinthetőek.
Chauchat C.S.R.G. Model 1915

A Cauchat golyószóró a franciák elsődleges fegyverének számított ebben a kategóriában, noha sok tekintetben inkább egy automata karabély volt, mint géppuska. Az uralkodó doktrínáktól eltérően a franciák egy könnyű, akár egy ember által is üzemeltethető mobil támogató fegyver fejlesztésére akartak koncentrálni. Chauchat ezredes, az ezzel a fejlesztési lehetőség megvizsgálásával foglalkozó bizottság vezetője egy magyar tervező, Frommel Rudolf 1907-es terveit találta a legmegfelelőbbnek. A franciákat azonnal elbűvölte a fegyver alacsony tömege, egyszerű gyárthatósága, és kinézete. Az első világháború kitörésével hirtelen hatalmas igény mutatkozott a fegyverre, ezért 1915-ben neki is láttak a tömeggyártásnak.


Amerikai katonák 1918-ban egy francia város felszabadításakor. A bal oldali vállán egy Cauchat lóg - Forrás: PD-USGOV-MILITARY-ARMY

A haditermelésre átállt üzemek hanyagabb munkájának, a rosszabb minőségű anyagoknak köszönhetően és a fegyver hátrányára végrehajtott módosítások miatt egy gyakorlatban alig használható géppuska született. Egyetlen előnye a relatív alacsony tömege (9,5 kg) volt. Az amerikai csapatokat nagy tömegben látták el ezekkel. Később a puskalőszerek egységesítése miatt saját fejlesztésű. 30-as kaliberű töltények tüzelésére alakították át azokat, így megszületett a. 30-06 M1918 golyószóró. Csakhogy a mintegy 25 ezer darab átalakított példány a keskenyebb hüvelyátmérő miatt hajlamosabb lett az elakadásra, valamint a cső felrobbanására. Az amerikai modell esetében az eredeti 20 darabos tárkapacitás ráadásul 16 db lőszerre csökkent.

A be nem vált konstrukció ellenére mintegy 250 000 db fegyver készült, amelyeket a franciák a háború végéig üzemben tartottak. Egyes országok továbbfejlesztve a húszas években is használták. A francia modellt egy 20 db-os ívtárral rendszeresítették, 8x50R 8mm-es lőszert tüzelte 240 lövés / perces sebességgel.
Fiat-Revelli M1914

Az első Olaszországban nagy tömegben gyártott géppuska a Fiat-Revelli "Mitragliatrice M1914" volt. 1908-ban tervezte az olasz hadsereg kapitánya, Bethel Abiel Revelli, aki e modellen kívül még géppisztolyt is tervezett az olasz hadsereg számára. Tömeges rendszerbe állítása a hadsereg vezérkari főnöke, Luigi Cadorna érdeme, aki megpróbálta országát felkészíteni egy esetleges háborúra, jóllehet Olaszország ekkor még semleges hatalomnak számított.


Fiat-Revelli M1914

A vízhűtéses, 50 db-os szekrénytárral tervezett modell meglehetősen bonyolult konstrukció volt, amely hajlamos volt az elakadásra és a kisebb nagyobb meghibásodásokra. Az olasz hadvezetés mégis mindvégig rendszerben tartotta. 1915-től repülőgépeken is használták, ám 1917-től fokozatosan átvették helyüket a megbízhatóbban üzemelő Vickers és Lewis géppuskák. A gyalogság azonban a háború végéig üzemben tartotta, majd továbbfejlesztve 1914/35 néven a második világháborúban is bevetette. Sajnos azonban a fegyver a tízes évek technológiai színvonalát képviselte, emiatt a második világháború után kivonták.

A Fiat-Revelli M1914 egy vízhűtéses, bonyolult lőszeradagoló szerkezettel ellátott géppuska volt, amely az 6.5x51 M91típusú 6,5 mm-es lőszert tüzelte 400 lövés / perces elméleti tűzgyorsasággal. A gyakorlatban azonban alig érte el a 150-200 lövés / percet. A bonyolult tár és lőszeradagoló rendszert aztán a továbbfejlesztett változatoknál fokozatosan elhagyták, és áttértek a hevederre. A géppuska tömege a hűtővíz nélkül 17 kg volt, a rendszeresített háromlábú állvány további 22 kg-ot nyomott.
Madsen 1902 könnyűgéppuskák

Az elsőre szokatlan kinézetű könnyűgéppuska a korabeli dán hadiipar szimbólumává vált. A cég, amely a gyártást végezte a Dansk Rekyl Riffel Syndikat A/S volt. Nevét pedig a dán hadügyminiszterről, Vilhelm Herman Oluf Madsenről kapta, aki nagy erőket fordított a hazai hadiipar fejlesztésére, többek között az automata fegyverek tömeges rendszerbeállítására. A Madsen projekt 1890-ben kezdődött Jens Theodor Schouboe hadnagynak köszönhetően, aki a későbbi géppuskával szemmel láthatólag hasonló félautomata karabélyokat (M/1896) tervezett a tengerészgyalogság számára, amelyeket még 1896-ban rendszerbe is állítottak. A frissen alakult a Dansk Rekyl Riffel Syndikat A/S T. Rassmussen nevű vezetője látott fantáziát az új fegyverben, így annak bázisán 1902-re kifejlesztette annak felültöltős, tárral ellátott automata változatát, amely tulajdonképpen a világ első sorozatban gyártott géppuskája, a Madsen lett.


Dán Madsen géppuska - Forrás: Photographed During United States Trials.

A Madsen hosszú csőhátrasiklásos rendszerű tömegzár reteszelésű típus, amelyhez egy 30 db-os ívtárat rendszeresítettek. A fegyver felső részén helyezkedett el, amely ergonómiai szempontból nem a legszerencsésebb, továbbá a lövész kilátását is zavarta. Tűzgyorsasága 400 lövés / perc volt.

Első bevetésére az Orosz-Japán háború alkalmával került sor. Bár a géppuska viszonylag jó eredményeket produkált, az oroszok a háború végén kivonták a hadrendből. 1906-ban az angolok a licencben gyártott "Rexer" változatot a Zuluk ellen is bevetették, majd az első világháborúban jelent meg ismét. Érdekes, hogy a konkurens oldalak egyaránt érdeklődtek iránta. Magyarország, Franciaország, Nagy-Britannia és Svédország egyaránt vásároltak a termékből, Németország a kezdeti érdeklődést követően azonban elvetette alkalmazását. Egy esetleges repülőgépen és harckocsikon történő alkalmazás lehetőségét is megvizsgálták, azonban erre nem lett volna alkalmas. A fegyver ugyanis a hosszú csőhátrasiklás valamint az alkalmazott lőszer minőségére történő érzékenysége miatt hajlamos volt elakadásra. Sajnos a töltények olajozásával sem sikerült a várt eredményt elérni, hiszen ez a harctéren nehezen kivitelezhető, a szennyeződések megtapadásának pedig szintén nagy az esélye. A kisebb-nagyobb konstrukciós hibák ellenére tömeggyártása az 1950-es évekig tartott. Későbbi változataiból Finnország, Nagy-Britannia, Hollandia, Kína, Portugália, egyes dél-amerikai és ázsiai országok is vásároltak. Noha az 1970-es években a legtöbb hadsereg megszabadult a fegyverektől, Indonéziában pl. a ’80-as évekig használták kiképzési célokra. A mexikói rendőrség pedig állítólag napjainkig beveti a drogbandák elleni harcokban.
Pulemjot Maxima M1910

A Maxim tervezési elveket felhasználva készült el az első világháború legnehezebb géppuskája, az 1910-ben napvilágot látott M1910. Legjellemzőbb jegyei a korai modellek bronzból készült vízhűtő köpenye, a kerekekkel felszerelt rendkívül robosztus állvány, valamint a nagyméretű pajzs voltak, ami a lövészeket hivatott védeni. A Maxim rendszerekhez hűen teljesen automata vízhűtéses géppuskának, heveder lőszeradagolóval és hüvelykujj által működtetett elsütő billentyűvel tervezték. Háromfajta állvánnyal használták, az egyik a Sokolov-féle 1910-es változat, a Vladimirov által földi támogató és légvédelmi feladatokra tervezett 1939-es variáns, valamint a második világháború alatt használt Tokarev féle négylábú kifejezetten légelhárító feladatkörre létrehozott állványzat volt. Az első világháborúban ez előbbi változat a harctéri körülmények között megfelelt, azonban irdatlan tömege miatt a kezelőket védő több mint 10 kg-os pajzsot gyakran leszerelték. A kerekekre pedig nagy szükség volt, noha terepen a nagy (közel 70 kg) önsúly miatt a mozgatása így is rettentő nehézségekbe ütközött.

Az M1910 az orosz 7.62x54R 7,62 mm.es Mosin-Nagant lőszert tüzelte 500-580 lövés / perces tűzgyorsasággal, azonban ez a gyakorlatban lényegesen alacsonyabb, 250-300 lövés / perc volt. Maximális lőtávolsága elérte a 3500 métert, hatékonyan azonban a 2700 méteren belül tartózkodó célokat tudta tűz alá venni. A lőszeradagolást eleinte szövetből majd alumínium tagokból készült hevederről végezték, amely összesen 250 lőszert tartalmazott.


Pulemjot Maxima M1910 kerekekkel felszerelt állványon.

Az első világháború végéig harcolt, a spanyol polgárháborúban majd a második világháborúban is széleskörűen használták, míg a szovjet csapatok 1943-ban fokozatosan nem kezdték el felváltani az SG-43 Gorjunovokkal. Az 1925 és 1928 között létrehozott Maxim-Tokarev könnyűgéppuskák pisztolymarkolattal, léghűtéses perforált acélcsővel ugyancsak az M1910 működési elvén alapultak, azonban ezeket már a könnyített kétlábú állványzattal szerelték, amelyek így 13 kg-os önsúlyukkal sokkal mobilabbak lettek.

Különböző modifikációi több országban rendszerben álltak. Kína nagy tömegben vetette be a Koreai háború idején, valamint a Vietnámi háborúban is gyakorta került elő a harcmezőn, ahol a reguláris és irreguláris csapatok is használták az amerikai hadsereg ellen.
Saint-Etienne Model 1907

A St. Etienne géppuskákat körülbelül 1906-ban tervezték az állami tulajdonú Manufacture d’Armes de Saint-Etienne fegyvergyárban, a kétségbeejtően rossz paraméterekkel rendelkező Puteaux M1905 modellek javítására tett kísérletként. Az M1905-ösök annyira rosszul szerepeltek, hogy szinte megjelenését követően azonnal visszavonták a frontvonalról. Tervezési koncepciójuknál - tekintettel arra hogy a Hotchkiss géppuskákkal kapcsolatban kifogásolták, hogy az nem teljesen "saját" találmány - elsősorban arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb dologban különbözzön az egyébként bevált modelltől. Egyedül a Hotchkiss fegyvereken is meglehetősen rosszul funkcionáló lőszeradagoló rendszert vették át. Sajnos azonban a továbbfejlesztési kísérletként létrehozott M1907-es sem lett lényegesen jobb konstrukció. Sőt, pályafutása gyakorlatilag teljes kudarc volt. Mindezek ellenére a sokkal jobban sikerült Hotchkiss fegyverek helyett ezt a típust erőltették a harcoló alakulatokra, később pedig a gyarmatokon is több akcióban vett részt.


Francia St. Etienne géppuskás csapat.

A korábbi bonyolult szisztéma helyett hagyományos gázdugattyús működtetésű fegyver a 8x50R Lebel lőszert tüzelte, 60-600 lövés / perc közötti változtatható tűzgyorsasággal. Az eleinte rendszeresített megbízhatatlanul működő 25 db-os lőszerjavadalommal készült merev hevederes adagolórendszert hamarosan felváltotta a hagyományos, rugalmas heveder. Súlya 24 kg volt, a rendszeresített állvány további 33 kg-ot nyomott.
Villar Perosa

Noha a géppuskák között került felsorolásra, az olasz Abiel Betel Revelli őrnagy által 1914-ben tervezett Villar Perosa sokkal inkább volt egy repülőgépeken is kiválóan használható géppisztoly. Bár arról megoszlanak a vélemények, hogy a gyalogság által mekkora mennyiségben és milyen konfigurációkban használták, a korabeli repülőgépeken a megfigyelők állására mozgatható állványon szerelve gyakran előfordult.

Korszakához képest extrém gyors duplacsövű fegyver 1200-1500 lövés / perces sebességgel ontotta magából a 9mm-es lövedékeket. A fegyver acél és nikkel tagokból készült, 25 darabos lőszert befogadó ívtáras kivitelben. A használt 9 mm Glisenti pisztolylőszer tulajdonképpen egy alacsonyabb energiájú parabellum lőszer volt. A fegyver nagy előnyei közé tartozott az alacsony súly, (6,6 kg) ám a könnyebb mobilizálhatóság ellenére a gyalogságnál elsősorban defenzív feladatokra használták. Emiatt egy ormótlan nehéz pajzzsal látták el, valamint kezelőszemélyzete is meglehetősen népes, géppuskánként mintegy 14 fő (!) volt. Később aztán a frontvonalon szerzett tapasztalatoknak köszönhetően megtanulták támadó fegyverként is alkalmazni.


Villar Perosa géppuska.

A Villar Perosa sikeresnek volt mondható. A Későbbi Beretta Model 18-asokhoz felhasználták a fejlesztése során szerzett tapasztalatokat, sőt, a megmaradt fegyverek alkatrészeiből sokat átszereltek az új, a modern kor első igazán korszerű géppisztolyába. Emiatt a legyártott mennyiséghez képest viszonylag alacsony darabszámban maradt fenn. Az Osztrák-Magyar hadvezetést annyira lenyűgözte az olasz fegyver, hogy gyakorlatilag annak másolataként megalkották a Sturmpistole M18 géppisztolyt. A legszembetűnőbb különbség az osztrák változattól a tár kialakításban különbözött: az olasz modell ívtárral, az M18 egyenes szekrénytárral készült.
Géppuskák típusai és elhelyezése a korabeli repülőgépeken

Az alább látható táblázatban a korszak repülőgépen alkalmazott géppuskák típusát, számát és elhelyezését láthatjuk. Ezen a linken, pedig szűrővel ellátott XLS állományként tölthetjük le a dokumentumot. dokuk/geppuskak.pdf,480,500,link
Végszó

A fenti ismertetőt egy rövidke, közel sem teljes összefoglalónak szántam. Feltétlenül fontosnak tartottam a különböző nemcsak a légi járműveken bevetett fegyverek ismertetését is, amelyek ugyanúgy mérföldkövei voltak a modern hadviselésnek. A terjedelmi korlátok és az idő rövidsége miatt a további rendkívül ötletes és legalább annyira pusztító megoldások, például a modern bombák és fedélzeti lövegek, gépágyúk bemutatása pedig sajnos egy az egyben kimaradt e cikk tárgyköréből. Reményeim szerint azonban kellő dokumentáció, magyar és idegen nyelvű szakirodalom feldolgozása után hamarosan egy az említett fegyverek történetét és működését ismertető publikáció is elkészülhet.
Köszönettel tartozom mindenkinek, akik a rengeteg jó ötlettel és szakirodalmakkal lehetővé tették e sorok megírását.

Felhasznált irodalom:
Könyvészeti források:
  • Dr. Gary Shefield : War on the Western Front. Osprey Publishing, 2007
  • Anthony G. Williams & Dr. Emmanuel Gustin: Flying Guns of World War I. Airlife Publishing, 2003
  • Harry Woodman: Lewis Guns. Windstock Datafile, Albatros Production, 1995
  • Harry Woodman: Vickers Guns. Windstock Datafile, Albatros Production, 1996
  • Kékesi György: A géppuskák és golyószórók története 1. A kezdetektől az első világháborúig Kaliber magazin, 2008. július
  • Kékesi György: A géppuskák és golyószórók története 2. - A golyószóró színre lépése. Kaliber magazin, 2008. augusztus.

Elektronikus források: A cikket készítette: Blazsek Attila E-mail cím: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. Ezúton is szeretném Attila munkáját megköszönni, és nagyon nagy örömömre szolgál, hogy egy újabb nagyon színvonalas cikk jelenhetet meg a riseofflight.hu-n!